Érdemes meghallgatni

Kiváló kritika egy kiváló művésztől, a hozzám hasonlóknak (is)

 

„Azt mondják, az ember a végsõ igazságot kutatja, nekem azonban az évek hosszú során úgy tûnt, hogy az ember nem keresi ezt az igazságot, hanem csupán vég nélkül beszél róla. Amúgy pedig az igazságot mindannyian tökéletesen ismerjük, azonban megpróbáljuk leplezni, mivel számunkra elfogadhatatlan. Kétségbeesésünkben hazugságok után nézünk, amelyekkel tompíthatnánk, elfedhetnénk valamiképpen, hogy végül is csak halálunk óráján szembesüljünk vele. A mûvészet eme gyönyörû hazugságok egyike, és úgy gondolom, semmi több.”  

Zdzisław Beksiński

És íme pár kép, a mestertől :

Értékrendek és a viszonylagosság

Ebben a bejegyzésben az emberről és az értékrendjéről lesz szó, és arról hogy az értékrendje mennyiben befolyásolja a viselkedését és fordítva, a viselkedése igazolásának érdekében mennyit változtat az értékrendjén.

Fiatalabb koromban előfordult egyszer, hogy azzal vádoltak manipulálom az embereket. Erről aztán sokat gondolkoztam, főleg mert bennem is felmerült a kérdés, hogy ha megértem más emberek nézőpontját, véleményét úgy, hogy a helyükbe képzelem magam, és abból a nézőpontból indokoltnak, sőt sokszor magától értetődőnek vélem az álláspontjukat, akkor valójában nem-e önös érdekeim döntik el a végén, hogy kinek a pártját fogom. És ha igen, nem-e erkölcstelen ez.
Végül - nem szeretem ezt a kifejezést, mert fenntartom a lehetőségét, hogy a véleményem ezen a téren változik - arra jutottam, hogy az értékrend és az ahhoz való "hűség" kérdése az, hogy valaki egy nem érzelmi alapú vitában ki mellé áll. Persze párkapcsolati vagy büszkeségi téren, az érzelmeké a főszerep. Akárcsak az ember saját értékrendjéhez való viszonyában, hiszen sokszor olyan ez a viszony mint valami flört. Vegyünk egy egyszerű példát (idézet következik, Julian Baggini-től). Azt hiszem a többség számára az erkölcs szó jelentése egyértelmű, nézzük az erkölcsösségünkhöz fűződő viszonyunkat, flörtünket az erkölccsel:

"Tessék idefigyelni - szólította fel a csoportot Cézár, a mentőcsónak önjelölt kapitánya. - Tizenketten vagyunk a csónakban, ami nagy szerencse, mert vízi járművünk húsz személyes. És a fejadagokból is bőven futja addig, míg valaki végre ideér, hogy fölvegyen bennünket, ami legfeljebb huszonnégy órán belül meg is fog történni. Egy szó, mint száz, a jelenlegi helyzetben nyugodt szívvel megengedhetünk magunknak fejenként még egy csokoládés kekszet meg egy kupica rumot. Ellenvetés ?
  -Nem vitás, hogy szívesen megennék egy ráadáskekszet- vette át a szót Ábel -, nem az volna mégis a legsürgetőbb feladatunk, hogy a csónakkal kimentsük azt a szerencsétlen fuldokló nőt, aki már vagy fél órája kiabál segítségért ?
  Néhányan zavartan lesütötték a szemüket, és a csónak fenekét bámulták, mások hitetlenkedve csóválták a fejüket.
  -Tudtommal erről már egyszer megegyeztünk - szögezte le Cézár. -Nem mi tehetünk róla, hogy fuldoklik, és ha fölvesszük a csónakra, vége a megnövelt fejadagoknak. Mi végre rúgnánk föl a rendet?
  Többfelől is egyetértő morgás hallatszott.
  -Mert meg tudnánk menteni a nő életét, ha pedig nem cselekszünk, meghal. Ez nem elég ok?
  -Az élet könyörtelen - vágta rá Cézár. - Ha meghal is, nem mi öltük meg. Kér valaki egy kis aperitifet? (eredeti forrás : Onora O'Neill "Lifeboat Earth" ; újraközli W. Aiken és H. La Follette, - World Hunger and Moral Obligation)


[...]A csónak nem más, mint a dúskáló Nyugat, míg a fuldokló nő azonos a fejlődő világ alultáplált, gyógyítható betegségekben elpusztuló tömegeivel. A fejlett országok hozzáállása pedig - legalábbis a példázat szerint - olyan rideg és érzéketlen mint Cézáré. [...] Ha a mentőcsónak utasai súlyosan erkölcstelenek, bizony mi magunk se vagyunk különbek náluk.
  Az erkölcstelenség még szembeszökőbb ha más módon értelmezzük az analógiát, és azt mondjuk, a mentőcsónak az egész bolygót jelképezi, ahol néhányan nem hajlandók megosztani az élelmet olyanokkal, akik már a fedélzeten tartózkodnak. Ha kegyetlenségnek tartjuk, hogy a kisujjukat se mozdítják azért, hogy még valaki följuthasson a csónakra, ennél is nagyobb kegyetlenség megtagadni az élelmet azoktól akiket már kihalásztak a vízből.
  Erőteljes kép, megrázó üzenettel. Csakhogy valóban érvényes az analógia? Bárki közbevetheti, hogy a mentőcsónak gondolatkísérletében figyelmen kívül hagyjuk a tulajdonjog szentségét. Egy mentőcsónakban azok számára helyezik el a javakat, akik rászorulnak, és senki sem tarthat rá nagyobb igényt a többieknél. Tehát elkezdhetjük a gondolkodást annál a feltételezésnél, hogy csakis az igények szerinti, egyenlő elosztás lehet igazságos - hacsak nem bizonyítják be az ellenkezőjét.
  A valóságban persze az élelem meg a többi áru nem várja ölbe tett kézzel, hogy valaki szétossza. A gazdaságot meg kell teremteni, a sok pénzt meg kell keresni. Vagyis ha nem vagyok hajlandó a másiknak is adni a fölöslegemből, akkor nem igazságtalanul tulajdonítom el másvalaki részét, hanem egész egyszerűen megtartom magamnak azt ami a jogos tulajdonom.
  Ám ha az analógiát addig csűrjük-csavarjuk is, míg tükrözi a fenti tényt, a nyilvánvaló erkölcstelenség továbbra sem homályosul el. Képzeljük most azt, hogy a mentőcsónakon található összes ennivaló és egyéb tartalék az egyes utasok tulajdonát képezi. Még így is, ha egyszer már bent ülnek a csónakban, és fölismerik a fuldokló szorult helyzetét, helytelen volna azt mondaniuk : "Haljon csak meg. Ez a keksz úgyis az enyém!" Amíg van elegendő fölösleg ahhoz, hogy a fuldoklót is ellássák, a nő haldoklását látva fel kellene adniuk magánvagyonkájuk egy részét a megmentésére.
  Az ENSZ azt a célt tűzte ki a fejlett országok elé, hogy nemzeti össztermékük 0,7 százalékát tengerentúli segélyekre fordítsák. Egyelőre kevés ország tett eleget ennek a kötelezettségnek. A nyugati emberek nagy többségének meg se kottyanna, ha akár teljes egy százalékkal segítenék a szegénységben élőket - az életminőségük nem romlana érezhető mértékben. A mentőcsónak-példázat nem arra mutat rá, hogy hű, de rendes emberek volnánk, ha lemondanánk erről az egy százalékról, hanem arra,hogy nagy rosszat cselekszünk, ha nem adjuk oda a rászorulóknak."

Az idézet  Julian Baggini - A tányérra kívánkozó malac című regényében jelent meg.
Hogy a gondolatkísérletet tovább göngyölítsem, maradjunk a fejlett nyugati államok ülnek a csónakban történetnél. Az értékrendekhez való viszonyulás szempontjából azért érdekes az erkölcs esete, mert attól függetlenül, hogy nem vagyunk erkölcsös emberek, pusztán csak azért sem, mert tétlen nézzük a többi ember pusztulását, sokszor képesek vagyunk valakit megbüntetni vagy akár kisebb háborúkat indítani úgy, hogy a vád lényegében erkölcstelenség - vagy valami anyagiasabb ok aminél jobban hangzik indokként az erkölcs hiánya. Nem véletlenül szerepel a jogban a mai napig a "jó erkölcsbe ütköző" kifejezés.
Tehát a modern ember viszonya mondjuk a keresztény erkölccsel olyasmi mint viszony egy szeretővel. Ha szükség van rá jön, ha nincs megy és titok lesz a létezése is. Kicsit olyan ez mint az autók visszapillantóján himbálózó feszület, a legtöbb ember akinél látjuk nem vallásos, de azért ha nagy bajban lenne, biztosan imádkozna, illetve nem zavarja ha mások istenfélő embernek tartják.

Persze az is igaz, hogy nem biztos, hogy normális ember az aki minden körülmények között ragaszkodik az elveihez, értékrendjéhez, és nem képes azoktól kicsit eltérni vagy módosítani rajtuk. Vegyünk például egy hete éhező vegetáriánust, akivel szembejön a sült csirke (tányéron) a sivatagban. Ha nem eszik a csirkéből biztos, hogy őrült! - mondhatná rá bárki. Pedig a valóságban az erkölcsösség vagy elvhűség nem azt jelenti, hogy a szerintem jót cselekszem addig, amíg az élet rá nem kényszerít, hogy az ellenkezőjét cselekedjem.
Lássunk erre is egy példát: A háborúban Béla közlegénynek megparancsolják, hogy előbb erőszakoljon meg majd öljön meg egy foglyot, egy fiatal helyi lányt akiről pontosan tudja, hogy ártatlan civil, csak éppen nem a - hadsereg számára - megfelelő etnikumba tartozik. Persze Béla tudja, hogyha ezt megteszi az egy roppant embertelen és gonosz tett lesz (erkölcstelen is, igen), de azt is hogyha nem teszi meg megölik őt is, majd megteszi helyette más, valószínűleg még több kegyetlenséggel.
"Ha nem teszem meg én, megteszi majd más" - ez az érvelés általában erőtlen igazolása valamilyen rossz cselekedetnek. Rossz cselekedeteinkért mindig felelősek vagyunk, tekintet nélkül arra, hogy mások így is, úgyis végrehajtották volna. Némelyek azt állítják, hogy bizonyos esetekben lehetetlen jól cselekedni. Akár lépünk, akár nem, abból csak rossz következhet, az erkölcstelenség elkerülhetetlen. Ilyen körülmények között a legkisebb rosszat célszerű választani. Ha így járunk el, akkor kimondhatjuk, hogy miközben Béla közlegény a leghelyesebben jár el, egyúttal rosszat is cselekszik. Ez a megoldás persze újabb probléma elé állít bennünket. Amennyiben Béla a tőle telhető legmegfelelőbb magatartást tanúsította, akkor milyen alapon hibáztatjuk vagy büntetjük azért, amit tett? Ha viszont nem méltányos, hogy hibáztassuk, vagy megbüntessük, akkor nyilván nem is tett rosszat. Egy cselekedet úgy is lehet rossz, hogy közben az elkövetője mégis bűntelen ? Amit megtett, az rossz volt, de az illető mégsem hibás azért, hogy megtette. Ez a logika megáll a lábán. De visszatükrözi-e a világ bonyolultságát, vagy csak kifacsart okoskodás, amivel igazolni akarjuk az igazolhatatlant ? Szerintem sok ember ül jelenleg is büntetést-végrehajtási intézetben azért, mert adott körülmények között a lehető legkevésbé rossz utat választotta. Tehát az erkölcs nem kifizetődő dolog, nem azért gyakorolja az ember, hogy a halála után jobb helyre kerüljön, vagy azért, hogy értékeljék a közösség tagjai. Szerintem inkább csak azért, hogy a tükörbe tudjon nézni. Ez a katonás példatörténet is Baggini könyvéből való egyébként.
Azt hiszem az erkölcstelenségnél csak az rosszabb (persze a rossz is csak értékrend és nézőpont kérdése) ha közben elhitetjük magunkkal, hogy nincs miért szégyenkeznünk, vagy azt állítjuk erkölcsös emberek vagyunk.

Saját magunk és a fajunk megítélése is csak azon múlik, hogy milyen az értékrendünk, és hogy ehhez az értékrendhez mennyire igazodunk. Az ember megítélése kapcsán sokszor felmerül a biológia. Sokan úgy vélik, hogy az ember azért kizsákmányoló (nem csak a természettel szemben, embertársaival szemben is), mert ilyen a természete és erre volt szüksége az életben maradáshoz, tehát már ott van a génjeiben is. A másik tábor - ha van ugyan - mondhatná, hogy az ember alkalmazkodik, ettől rugalmas és sikeres az evolúcióban, tehát csak azért erkölcstelen a modern ember, mert az erkölcsösség csökkentené a sikerességének esélyét. Vagyis csak mert ide született, közénk, és ha jól akarja játszani az élet nevű játékot, nem szabad morális megfontolások alapján megkímélnie másokat, és ezt vagy megtanulja és alkalmazkodik, vagy kiközösített lesz. Az alkalmazkodás kapcsán pedig rögtön beugrik a társadalmi norma, mint közös értékrendünk. Kérdés, hogy a valóban helyes (tudom, relatív) és egyén illetve társadalom számára is építő hatású értékrend szerinti élet elfogadott-e egyáltalán mai világunkban.
A modern ember viszonyát az erkölcshöz  (vagy mondjuk saját értékrendjéhez) úgy is fel lehet fogni, mint egy képmutatós, színész játékot. A baráti és családi körben, esetleg párkapcsolatban az érzelmek előtérbe helyezése valószínűleg pozitívum, egy igazi jó tulajdonság, míg a munka közben a gyengeség jele, a kérdés csak az, hogy valódi erkölcsnek számít-e az, amit csak akkor veszünk elő ha az számunkra kényelmes. Bár ez a fajta kettős játék meglátásom szerint - hosszútávon - biztosan az éntudat elvesztéséhez vezet. De azt is hozzá kell tegyem, hogy nem is nagyon láttam még olyan embert élőben akinek rendben lenne az éntudata és tudná valójában ki is ő, és mit is akar a saját életétől.

Persze lehet valaki egyenes és elvhű ember akkor is ha átgázol másokon a saját sikere érdekében, mert ezt diktálják az elvei. A sikeres emberek között szerintem nem találnánk egyet sem aki azt mondaná, hogy nem érdekelte, a többi ember, vagy az erkölcs, csak a siker. A történelmet a győztesek írják, így utólag azt mond amit akar arról, hogy hogyan lett sikeres, és nem mutatna jól az újságokban, hogy cápaként vadászta le annak idején a fölötte állókat. Persze a maffia és alvilág köreiben már biztos bőven találnánk olyat aki büszkén hangoztatja, hogy őt csak is a saját céljai irányították, és így maradt hű könyörtelen elveihez.
Alapvetően a mai ember viselkedéséből nekem úgy tűnik, hogy az értékrendnek minimálisan van szerepe a döntéseiben, és hiába is lenne értékrendjéhez hű , mondjuk erkölcsös, a társadalom olyan irányba halad ahol - ahogy Baggini is írta a közlegényes példában - nincsen jó döntés, maximum a hősi halál : a közlegény lelövi a lányt és öngyilkosságot követ el.

-s3r14L

A blogolásról általában

Úgy gondoltam a naplómat stílusos lenne egy önmagára irányuló meghatározással rendbe tenni mielőtt belevágok a mélyebb témákba.

A blogolás manapság közkedvelt hobbi, és mondhatni divatos is. Ha valaki blogot ír az sokszor éppen csak annyit jelent, hogy az illető halad a korral és modern személyiség, illetve az alkotó számára azt az érzetet keltheti, hogy van aki figyel rá. Azt még sajnos nem jelenti önmagában, hogy az illető szokott gondolkozni. Nekem úgy tűnik, hogy kifejezetten közkedvelt a tinédzserek körében is, bár egy átlagos felnőtt nagyvárosi ember is vágyhat a figyelemre, mert a roppant zsúfoltság és tömeg miatt érezheti úgy, hogy magányos és elszigetelt ("mindenki senkije mindenkinek"). Sokszor olyan egy másik ember blogját olvasni mintha palackpostát találnánk a vízparton.

Véleményem szerint azért fontos, hogy egy blog ne csak erről -az elszigeteltség érzetének enyhítéséről- szóljon. Ahogy első bejegyzésemben írtam, szerintem az internet fontos szerepet játszhat az igazi eszmecserében.
Egy pillanatra itt meg kell, hogy álljak mert eszmecsere alatt én nem csevegést vagy beszélgetést értek. A legtöbb párbeszéd aminek fültanúja (és sokszor sajnos résztvevője) vagyok nemmás mint ki nem mondott szabályok által előre megrendezett jelenet. Mindenki felkap egy jelmezt, egy szerepet, és próbálja minél jobban eljátszani azt amit a szituáció diktál. Persze napról napra alkalmazkodunk az egymás által nyújtott alakításhoz, és előlépünk viccelődővé vagy éppen "megmondóemberré". Van akivel egy kis időre át lehet törni a színészkedés jegét és valódi gondolatokat és érzéseket mond ki, de általában ehhez valami enyhe sokkhatás vagy váratlan esemény szükséges... de a maradék tömény csacsogás marad. Az egész olyan mint egy tánc, nem a gondolatokról szól, nem azok vetélkednek egymással, érvekkel megerősítve, hanem inkább a két beszélgető fél érzéseié a főszerep. Ha például nem értek egyet valakivel -vagy csak kételkedek az igazában- , sértésnek éli meg, vagy legalábbis olyan szerepet játszik el mintha róla mondtak volna rosszat. De nem részletezem tovább, az áttetsző csacsogást mindenki jól ismeri, bár kibeszélni nem szokás (sajnos... pedig milyen mókás is lenne egymás alakítását kritizálni , pl : "Jaj de erőltetett volt a mű-nevetésed, legközelebb próbáld kicsit több beleéléssel !").

Eszmecsere alatt azt értem amikor a véleményeken van a hangsúly és az érveken, ahol esély van rá, hogy az egyik fél meggyőzze a másikat vagy legalábbis egy új megközelítési módot, új nézőpontot tárjon fel a másik számára ezzel növelve egymás tapasztalatát, szellemi rugalmasságát. Ahol valóban arra vagyunk kíváncsiak mit gondol a másik és mit tud hozzátenni a saját gondolatainkhoz, esetleg mint külső szemlélő, milyen gyenge pontokat talál a logikánkban, és nem azt nézzük hogyan és ki mondja, hanem azt, hogy mit. De fontos a kíváncsiság! A csevegéssel ellentétben az eszmecserénél mindkét félnek szándékában áll beszélni, egyikük sem a szituációból adódó kényszer miatt hallgatja végig a másikat. Ebből következik szerintem, hogy az internet kiváló talaja az eszmecserének. Egyrészt azért mert nincs szituációs kényszerítő erő, plusz nincsenek a gesztusból és hangsúlyozásból eredő félreértések. Illetve mivel az internetes eszmecserék résztvevői legtöbbször idegenek egymás számára, emiatt  az őszinteség (véleményem szerint egy jó partner legjobb tulajdonsága) is jobban érvényesül. Bár tökéletes gondolatátvitel még így sem lehetséges, hiszen a gondolataimat kódolom mikor szavakká formálom őket, ezzel is információvesztést idézek elő, plusz ugyanez a helyzet mikor valaki a szavaimat olvasva dekódolja az üzenetet.

Tehát ennek a blognak az eszmecsere a célja, szóval kérlek Titeket vágjunk bele együtt és vitázzunk , csereberéljünk gondolatokkal, commentelésre fel !

-s3r14L

Clodia a költészetről

Részlet Thornton Wilder - Caesar című történelmi regényéből

"Ahogy befejeztem, Clodia fölkelt, ruhája redőit maga köré fogta, s üdvözölte a Királyt. Az én véleményem Clodiáról sosem volt olyan zord, mint polgártársaink nagy részéé. Réges-rég ismertem, de sosem tartoztam azok közé, akikről Cicero azt mondta: „Csak legkedvesebb barátai vannak abban a helyzetben,hogy kellőképp megvethessék.” Azonban sosem volt alkalmam, hogy jobban csodáljam, mint ezen az estén. Háza fölfordulva; jó oka volt azt hinni, hogy bátyját meggyilkolták, s őrá magára is gyanakszanak: hogy a merényletet a diktátor élete ellen ő tervelte vagy legalábbis tudott róla. Caesar viselkedését ebben a pillanatban bizonyára megfejthetetlennek tartotta. Sápadt volt, de nyugodt; híres szépségét az átélt veszély mintha fölfokozta volna; s beszéde engem is jóformán a maga véleményére billentett. Azzal kezdte, hogy ő előre elfogad bárminő büntetést, amit a Király rámér, mert tudja, hogy amit mond, nem szívesen hallják ebben a társaságban.

Ha igaz – kezdte - , ó, Király, hogy a költészet az istenek ihletésére támad köztünk, akkor valóban kétszeresen nyomorultak vagyunk; először mert emberek vagyunk, másodszor, mert azt kellene hinnünk az istenekről, hogy tudatlanságban akarnak tartani minket, mint a gyermekeket, és rászedettként, mint a rabszolgákat. Mert a költészet ád az életnek szebb arcot, mint amilyenre igényt tarthat; ő a hazugságok legcsábosabbja, s a legárulóbb a tanácsadók között.
A Napba és az emberek sorsába nem lehet tartósan belenéznünk. Az egyikbe drágaköveken át kell pillantanunk, a másikba a költészeten. A költészet nélkül a férfiak elmennének a csatába, mátkák házasságra lépnének, asszonyokból anyák lennének, az emberek eltemetnék halottaikat, s maguk is meghalnának; de ha részegre isszák magukat költészettel, mindezek a férfiak s asszonyok ki tudja milyen féktelen várakozással rohannak ugyanezek felé az események felé. A katonák dicsőséget szereznek, a mátkák Penelopénak nevezik magukat, az anyák hősöket szülnek az államnak, s a halottak úgy hullanak szülőanyjuk, a Föld karjába, hogy örökké ott fognak élni azoknak az emlékezetében, akiket itt hagytak maguk mögött. A költők műve az is, ha az emberek azt mondják, hogy aranykor felé haladunk, s abban a reményben tűrik el az ismert rosszat, hogy ivadékaik örömére boldogabb világ támad majd. Nos, nagyon is biztos,hogy aranykor nem lesz, s nem csinálhatnak olyan kormányt, amely mindenkinek megadhatja, ami boldoggá teszi, mert viszály a világ szíve, s az jár minden porcikájában is. Egészen biztos, hogy mindenki gyűlöli azt, akit fölé helyeztek, hogy az emberek éppoly könnyen eresztik el vagyonukat, mint amily vidáman engedi meg az oroszlán, hogy táplálékát foga közül tépjék; hogy mindazt, amit az ember el akar végezni, ebben az életben kell elvégeznie, mert másik nincsen, s hogy a szerelem, melyet a költők úgy kicirkalmaznak, semmi más, mint vágy, hogy bennünket szeressenek; ínség, hogy az élet pusztaságában egymás figyelmének szilárd központjává legyünk; a jog pedig fék csak egymásnak rontó mohóságunkon. De ezekről a dolgokról senki sem beszél. Még államunkat is a költészet nyelvén kormányozzák. Vezetőink maguk közt joggal nevezik a polgárokat veszélyes vadállatnak és sokfejű szörnyetegnek; de a szószékről, fegyveres őröktől körülvéve miféle nevekkel nem illetik a zajos szavazókat? Nem a „köztársaság barátai” ilyenkor, „nemes atyáik méltó leszármazottjai”? Állást Rómában úgy nyernek, hogy borravaló az egyik kézben, fenyegetés a másikban; a szájban azonban Ennius idézetek. Sokan azt mondják majd: a költészet nagy erénye, hogy civilizálja az embereket, mintákat állít föl, amelyek szerint élni vágyjanak, s hogy az istenek általa nyújtják gyermekeiknek törvényeiket. De nagyon is nyilvánvaló, hogy nincs így, mert a költészetnek az a hatása az emberekre, ami minden hízelgésnek: elaltatja a cselekvést, s megfosztja az embereket attól a vágytól, hogy kiérdemeljék az efféle dicséretet. Első pillantásra csak gyermekességnek látszik; támasz a gyengeségnek, vigasz a nyomornak; de nem, valami gonosz ez. Gyengíti a gyengét, és megkétszerezi a nyomort.

Kik ezek a költők, akik az emberek örök elégedetlenségéhez ezt az elégedettséget hozzáadják? Kis társaság, nemzedékről nemzedékre megújuló. A népi megfigyelés rég elkészítette a költő arcképét; tehetetlen minden gyakorlati dologban, szórakozottsága gyakran nevetségessé teszi, türelmetlen, gyakran nekikeseredik, mindenféle túlzó szenvedély zsákmánya. Pericles gúnyolódása Sophoclesen mint városkormányzón, csak a másik fele Menander történetének, aki fél lábán saruval, a másik meg mezítláb ment át a piacon. Ezeket a közismert vonásokat egyesek arra magyarázzák, hogy a költő a látszat mögött lakó igazságokkal van elfoglalva, s hogy ezeknek az igazságoknak a szemlélete olyan, mint az őrültség vagy bölcsesség, melyet az istenek adnak. Számomra azonban van más magyarázat is. Azt hiszem, hogy ezek a költők gyermekkorukban az élettől mind valami mély sebet vagy bántalmat szenvedtek, amely emberi létünk minden helyzetében megfélemlíti őket. Gyűlöletük és bizalmatlanságuk arra hajtja őket, hogy képzeletükben építsenek másik világot. A költők világa nem mélyebb belátás, csak sarkallóbb vágyakozás teremtménye. A költészet nyelv a nyelvben; olyan lét leírására koholták, amely nem volt és sosem lesz, de képei oly csábítóak, hogy mindenki részt akar belőlük, s másmilyennek látni magát, mint amilyen. Bizonyság erre, hogy még amikor gúnnyal öntik is le az életet verseikben, leírva egész nyilvánvaló képtelenségét, azt is úgy csinálják, hogy az olvasók fölmagasztosulnak közben, mert a költők ítélete nemesebb és szebb rendet tételez föl, amely ítél rajtunk, s amelyhez fölemelkedhetünk.

         Ilyenek hát azok az emberek, akikről sokan azt mondják, hogy az istenek hírnökei. Én azt mondom, ha vannak istenek, el tudom képzelni, hogy kegyetlenek, közömbösek, meg nem értők; hogy nem törődnek az emberekkel, vagy hogy jótevőik; de azt nem tudom elképzelni, hogy ilyen gyermekjátékkal foglalkozzanak, s a költők segítségével tévesszék meg az embereket állapotuk felől. A költők emberek, mint mi, de betegek s szenvedők. Egy vigasztalás van a birtokukban: lázas álmaik. De minekünk nem az álmodó élettől, hanem az ébrenléttől kell élni tanulnunk ebben az éber világban."

 

Szabó Lőrinc - Szövetségesek

Úgy látszik csak a természetes
rosszban van igazi életerő
s rossz minden erő,
mert mindig árt valakinek.
Úgy látszik, mondom... s csüggedek:
gyöngeségem moralizál,
amikor az erőt szidom,
az érdekem moralizál:
pedig tán nem is rossz, ami rossz,
s az élet, ahogy van, gazdagabb
és egyszerűbb,
mint hisszük. Moslékon hízott
disznóhúsból tündéri lánytest
virul ki, a liliom
visszahull a mocsarába,
és a betegség
éppoly csodálatos, mint
az erős test büszke épülete.
Nem rossz a rossz: külön bajokat
csak a pénz meg a lélek csinál:
de a világ anyagában
nem jó a jó, és tévedés
minden, ami egyetlen irányt
fut a nagy háló százezer-egy
ágboga közt: az örök
változások úgy elkeverik
a részleteket, hogy csak az őrület mer
s az érdek akar
emberi törvényt
szabni a mindenségre és
csak néha és borzongva sejti
vergődő álmunk, hogy valahol
istenben szövetségese
egymásnak a rossz meg a jó.

Ha kedvet kaptál, a költő további verseit itt találod.

Elindult a blog...

Kedves olvasók !


Azért indítottam a blogot, hogy a gondolataim ne kallódjanak el, és visszajelzéseket kapjak arról, ha csak én látom így a világot, vagy éppen hibádzik a logikám valamiben, vagy csak arról ha valaki egyetért velem.

Véleményem szerint az internet akár az emberiség kollektív tudatának prototípusa is lehetne, és egyre inkább alkalmasabbnak tartom arra, hogy a civilizáció "agya" legyen - más kérdés, hogy ráférne egy nagytakarítás, de még így is inkább ez legyen a társadalom közös megélt valósága, mint a televízió. És mint ilyen arra is jó lehet, hogy egyszer egy okos embernek az én gondolataimról jusson eszébe valami igazán hasznos. Egyszóval brainstormingra fel, vágjunk is bele !

-s3r14L