Clodia a költészetről

Részlet Thornton Wilder - Caesar című történelmi regényéből

"Ahogy befejeztem, Clodia fölkelt, ruhája redőit maga köré fogta, s üdvözölte a Királyt. Az én véleményem Clodiáról sosem volt olyan zord, mint polgártársaink nagy részéé. Réges-rég ismertem, de sosem tartoztam azok közé, akikről Cicero azt mondta: „Csak legkedvesebb barátai vannak abban a helyzetben,hogy kellőképp megvethessék.” Azonban sosem volt alkalmam, hogy jobban csodáljam, mint ezen az estén. Háza fölfordulva; jó oka volt azt hinni, hogy bátyját meggyilkolták, s őrá magára is gyanakszanak: hogy a merényletet a diktátor élete ellen ő tervelte vagy legalábbis tudott róla. Caesar viselkedését ebben a pillanatban bizonyára megfejthetetlennek tartotta. Sápadt volt, de nyugodt; híres szépségét az átélt veszély mintha fölfokozta volna; s beszéde engem is jóformán a maga véleményére billentett. Azzal kezdte, hogy ő előre elfogad bárminő büntetést, amit a Király rámér, mert tudja, hogy amit mond, nem szívesen hallják ebben a társaságban.

Ha igaz – kezdte - , ó, Király, hogy a költészet az istenek ihletésére támad köztünk, akkor valóban kétszeresen nyomorultak vagyunk; először mert emberek vagyunk, másodszor, mert azt kellene hinnünk az istenekről, hogy tudatlanságban akarnak tartani minket, mint a gyermekeket, és rászedettként, mint a rabszolgákat. Mert a költészet ád az életnek szebb arcot, mint amilyenre igényt tarthat; ő a hazugságok legcsábosabbja, s a legárulóbb a tanácsadók között.
A Napba és az emberek sorsába nem lehet tartósan belenéznünk. Az egyikbe drágaköveken át kell pillantanunk, a másikba a költészeten. A költészet nélkül a férfiak elmennének a csatába, mátkák házasságra lépnének, asszonyokból anyák lennének, az emberek eltemetnék halottaikat, s maguk is meghalnának; de ha részegre isszák magukat költészettel, mindezek a férfiak s asszonyok ki tudja milyen féktelen várakozással rohannak ugyanezek felé az események felé. A katonák dicsőséget szereznek, a mátkák Penelopénak nevezik magukat, az anyák hősöket szülnek az államnak, s a halottak úgy hullanak szülőanyjuk, a Föld karjába, hogy örökké ott fognak élni azoknak az emlékezetében, akiket itt hagytak maguk mögött. A költők műve az is, ha az emberek azt mondják, hogy aranykor felé haladunk, s abban a reményben tűrik el az ismert rosszat, hogy ivadékaik örömére boldogabb világ támad majd. Nos, nagyon is biztos,hogy aranykor nem lesz, s nem csinálhatnak olyan kormányt, amely mindenkinek megadhatja, ami boldoggá teszi, mert viszály a világ szíve, s az jár minden porcikájában is. Egészen biztos, hogy mindenki gyűlöli azt, akit fölé helyeztek, hogy az emberek éppoly könnyen eresztik el vagyonukat, mint amily vidáman engedi meg az oroszlán, hogy táplálékát foga közül tépjék; hogy mindazt, amit az ember el akar végezni, ebben az életben kell elvégeznie, mert másik nincsen, s hogy a szerelem, melyet a költők úgy kicirkalmaznak, semmi más, mint vágy, hogy bennünket szeressenek; ínség, hogy az élet pusztaságában egymás figyelmének szilárd központjává legyünk; a jog pedig fék csak egymásnak rontó mohóságunkon. De ezekről a dolgokról senki sem beszél. Még államunkat is a költészet nyelvén kormányozzák. Vezetőink maguk közt joggal nevezik a polgárokat veszélyes vadállatnak és sokfejű szörnyetegnek; de a szószékről, fegyveres őröktől körülvéve miféle nevekkel nem illetik a zajos szavazókat? Nem a „köztársaság barátai” ilyenkor, „nemes atyáik méltó leszármazottjai”? Állást Rómában úgy nyernek, hogy borravaló az egyik kézben, fenyegetés a másikban; a szájban azonban Ennius idézetek. Sokan azt mondják majd: a költészet nagy erénye, hogy civilizálja az embereket, mintákat állít föl, amelyek szerint élni vágyjanak, s hogy az istenek általa nyújtják gyermekeiknek törvényeiket. De nagyon is nyilvánvaló, hogy nincs így, mert a költészetnek az a hatása az emberekre, ami minden hízelgésnek: elaltatja a cselekvést, s megfosztja az embereket attól a vágytól, hogy kiérdemeljék az efféle dicséretet. Első pillantásra csak gyermekességnek látszik; támasz a gyengeségnek, vigasz a nyomornak; de nem, valami gonosz ez. Gyengíti a gyengét, és megkétszerezi a nyomort.

Kik ezek a költők, akik az emberek örök elégedetlenségéhez ezt az elégedettséget hozzáadják? Kis társaság, nemzedékről nemzedékre megújuló. A népi megfigyelés rég elkészítette a költő arcképét; tehetetlen minden gyakorlati dologban, szórakozottsága gyakran nevetségessé teszi, türelmetlen, gyakran nekikeseredik, mindenféle túlzó szenvedély zsákmánya. Pericles gúnyolódása Sophoclesen mint városkormányzón, csak a másik fele Menander történetének, aki fél lábán saruval, a másik meg mezítláb ment át a piacon. Ezeket a közismert vonásokat egyesek arra magyarázzák, hogy a költő a látszat mögött lakó igazságokkal van elfoglalva, s hogy ezeknek az igazságoknak a szemlélete olyan, mint az őrültség vagy bölcsesség, melyet az istenek adnak. Számomra azonban van más magyarázat is. Azt hiszem, hogy ezek a költők gyermekkorukban az élettől mind valami mély sebet vagy bántalmat szenvedtek, amely emberi létünk minden helyzetében megfélemlíti őket. Gyűlöletük és bizalmatlanságuk arra hajtja őket, hogy képzeletükben építsenek másik világot. A költők világa nem mélyebb belátás, csak sarkallóbb vágyakozás teremtménye. A költészet nyelv a nyelvben; olyan lét leírására koholták, amely nem volt és sosem lesz, de képei oly csábítóak, hogy mindenki részt akar belőlük, s másmilyennek látni magát, mint amilyen. Bizonyság erre, hogy még amikor gúnnyal öntik is le az életet verseikben, leírva egész nyilvánvaló képtelenségét, azt is úgy csinálják, hogy az olvasók fölmagasztosulnak közben, mert a költők ítélete nemesebb és szebb rendet tételez föl, amely ítél rajtunk, s amelyhez fölemelkedhetünk.

         Ilyenek hát azok az emberek, akikről sokan azt mondják, hogy az istenek hírnökei. Én azt mondom, ha vannak istenek, el tudom képzelni, hogy kegyetlenek, közömbösek, meg nem értők; hogy nem törődnek az emberekkel, vagy hogy jótevőik; de azt nem tudom elképzelni, hogy ilyen gyermekjátékkal foglalkozzanak, s a költők segítségével tévesszék meg az embereket állapotuk felől. A költők emberek, mint mi, de betegek s szenvedők. Egy vigasztalás van a birtokukban: lázas álmaik. De minekünk nem az álmodó élettől, hanem az ébrenléttől kell élni tanulnunk ebben az éber világban."