2011. május 17., kedd

Értékrendek és a viszonylagosság

Ebben a bejegyzésben az emberről és az értékrendjéről lesz szó, és arról hogy az értékrendje mennyiben befolyásolja a viselkedését és fordítva, a viselkedése igazolásának érdekében mennyit változtat az értékrendjén.

Fiatalabb koromban előfordult egyszer, hogy azzal vádoltak manipulálom az embereket. Erről aztán sokat gondolkoztam, főleg mert bennem is felmerült a kérdés, hogy ha megértem más emberek nézőpontját, véleményét úgy, hogy a helyükbe képzelem magam, és abból a nézőpontból indokoltnak, sőt sokszor magától értetődőnek vélem az álláspontjukat, akkor valójában nem-e önös érdekeim döntik el a végén, hogy kinek a pártját fogom. És ha igen, nem-e erkölcstelen ez.
Végül - nem szeretem ezt a kifejezést, mert fenntartom a lehetőségét, hogy a véleményem ezen a téren változik - arra jutottam, hogy az értékrend és az ahhoz való "hűség" kérdése az, hogy valaki egy nem érzelmi alapú vitában ki mellé áll. Persze párkapcsolati vagy büszkeségi téren, az érzelmeké a főszerep. Akárcsak az ember saját értékrendjéhez való viszonyában, hiszen sokszor olyan ez a viszony mint valami flört. Vegyünk egy egyszerű példát (idézet következik, Julian Baggini-től). Azt hiszem a többség számára az erkölcs szó jelentése egyértelmű, nézzük az erkölcsösségünkhöz fűződő viszonyunkat, flörtünket az erkölccsel:



"Tessék idefigyelni - szólította fel a csoportot Cézár, a mentőcsónak önjelölt kapitánya. - Tizenketten vagyunk a csónakban, ami nagy szerencse, mert vízi járművünk húsz személyes. És a fejadagokból is bőven futja addig, míg valaki végre ideér, hogy fölvegyen bennünket, ami legfeljebb huszonnégy órán belül meg is fog történni. Egy szó, mint száz, a jelenlegi helyzetben nyugodt szívvel megengedhetünk magunknak fejenként még egy csokoládés kekszet meg egy kupica rumot. Ellenvetés ?
  -Nem vitás, hogy szívesen megennék egy ráadáskekszet- vette át a szót Ábel -, nem az volna mégis a legsürgetőbb feladatunk, hogy a csónakkal kimentsük azt a szerencsétlen fuldokló nőt, aki már vagy fél órája kiabál segítségért ?
  Néhányan zavartan lesütötték a szemüket, és a csónak fenekét bámulták, mások hitetlenkedve csóválták a fejüket.
  -Tudtommal erről már egyszer megegyeztünk - szögezte le Cézár. -Nem mi tehetünk róla, hogy fuldoklik, és ha fölvesszük a csónakra, vége a megnövelt fejadagoknak. Mi végre rúgnánk föl a rendet?
  Többfelől is egyetértő morgás hallatszott.
  -Mert meg tudnánk menteni a nő életét, ha pedig nem cselekszünk, meghal. Ez nem elég ok?
  -Az élet könyörtelen - vágta rá Cézár. - Ha meghal is, nem mi öltük meg. Kér valaki egy kis aperitifet? (eredeti forrás : Onora O'Neill "Lifeboat Earth" ; újraközli W. Aiken és H. La Follette, - World Hunger and Moral Obligation)


[...]A csónak nem más, mint a dúskáló Nyugat, míg a fuldokló nő azonos a fejlődő világ alultáplált, gyógyítható betegségekben elpusztuló tömegeivel. A fejlett országok hozzáállása pedig - legalábbis a példázat szerint - olyan rideg és érzéketlen mint Cézáré. [...] Ha a mentőcsónak utasai súlyosan erkölcstelenek, bizony mi magunk se vagyunk különbek náluk.
  Az erkölcstelenség még szembeszökőbb ha más módon értelmezzük az analógiát, és azt mondjuk, a mentőcsónak az egész bolygót jelképezi, ahol néhányan nem hajlandók megosztani az élelmet olyanokkal, akik már a fedélzeten tartózkodnak. Ha kegyetlenségnek tartjuk, hogy a kisujjukat se mozdítják azért, hogy még valaki följuthasson a csónakra, ennél is nagyobb kegyetlenség megtagadni az élelmet azoktól akiket már kihalásztak a vízből.
  Erőteljes kép, megrázó üzenettel. Csakhogy valóban érvényes az analógia? Bárki közbevetheti, hogy a mentőcsónak gondolatkísérletében figyelmen kívül hagyjuk a tulajdonjog szentségét. Egy mentőcsónakban azok számára helyezik el a javakat, akik rászorulnak, és senki sem tarthat rá nagyobb igényt a többieknél. Tehát elkezdhetjük a gondolkodást annál a feltételezésnél, hogy csakis az igények szerinti, egyenlő elosztás lehet igazságos - hacsak nem bizonyítják be az ellenkezőjét.
  A valóságban persze az élelem meg a többi áru nem várja ölbe tett kézzel, hogy valaki szétossza. A gazdaságot meg kell teremteni, a sok pénzt meg kell keresni. Vagyis ha nem vagyok hajlandó a másiknak is adni a fölöslegemből, akkor nem igazságtalanul tulajdonítom el másvalaki részét, hanem egész egyszerűen megtartom magamnak azt ami a jogos tulajdonom.
  Ám ha az analógiát addig csűrjük-csavarjuk is, míg tükrözi a fenti tényt, a nyilvánvaló erkölcstelenség továbbra sem homályosul el. Képzeljük most azt, hogy a mentőcsónakon található összes ennivaló és egyéb tartalék az egyes utasok tulajdonát képezi. Még így is, ha egyszer már bent ülnek a csónakban, és fölismerik a fuldokló szorult helyzetét, helytelen volna azt mondaniuk : "Haljon csak meg. Ez a keksz úgyis az enyém!" Amíg van elegendő fölösleg ahhoz, hogy a fuldoklót is ellássák, a nő haldoklását látva fel kellene adniuk magánvagyonkájuk egy részét a megmentésére.
  Az ENSZ azt a célt tűzte ki a fejlett országok elé, hogy nemzeti össztermékük 0,7 százalékát tengerentúli segélyekre fordítsák. Egyelőre kevés ország tett eleget ennek a kötelezettségnek. A nyugati emberek nagy többségének meg se kottyanna, ha akár teljes egy százalékkal segítenék a szegénységben élőket - az életminőségük nem romlana érezhető mértékben. A mentőcsónak-példázat nem arra mutat rá, hogy hű, de rendes emberek volnánk, ha lemondanánk erről az egy százalékról, hanem arra,hogy nagy rosszat cselekszünk, ha nem adjuk oda a rászorulóknak."


Az idézet  Julian Baggini - A tányérra kívánkozó malac című regényében jelent meg.
Hogy a gondolatkísérletet tovább göngyölítsem, maradjunk a fejlett nyugati államok ülnek a csónakban történetnél. Az értékrendekhez való viszonyulás szempontjából azért érdekes az erkölcs esete, mert attól függetlenül, hogy nem vagyunk erkölcsös emberek, pusztán csak azért sem, mert tétlen nézzük a többi ember pusztulását, sokszor képesek vagyunk valakit megbüntetni vagy akár kisebb háborúkat indítani úgy, hogy a vád lényegében erkölcstelenség - vagy valami anyagiasabb ok aminél jobban hangzik indokként az erkölcs hiánya. Nem véletlenül szerepel a jogban a mai napig a "jó erkölcsbe ütköző" kifejezés.
Tehát a modern ember viszonya mondjuk a keresztény erkölccsel olyasmi mint viszony egy szeretővel. Ha szükség van rá jön, ha nincs megy és titok lesz a létezése is. Kicsit olyan ez mint az autók visszapillantóján himbálózó feszület, a legtöbb ember akinél látjuk nem vallásos, de azért ha nagy bajban lenne, biztosan imádkozna, illetve nem zavarja ha mások istenfélő embernek tartják.

Persze az is igaz, hogy nem biztos, hogy normális ember az aki minden körülmények között ragaszkodik az elveihez, értékrendjéhez, és nem képes azoktól kicsit eltérni vagy módosítani rajtuk. Vegyünk például egy hete éhező vegetáriánust, akivel szembejön a sült csirke (tányéron) a sivatagban. Ha nem eszik a csirkéből biztos, hogy őrült! - mondhatná rá bárki. Pedig a valóságban az erkölcsösség vagy elvhűség nem azt jelenti, hogy a szerintem jót cselekszem addig, amíg az élet rá nem kényszerít, hogy az ellenkezőjét cselekedjem.
Lássunk erre is egy példát: A háborúban Béla közlegénynek megparancsolják, hogy előbb erőszakoljon meg majd öljön meg egy foglyot, egy fiatal helyi lányt akiről pontosan tudja, hogy ártatlan civil, csak éppen nem a - hadsereg számára - megfelelő etnikumba tartozik. Persze Béla tudja, hogyha ezt megteszi az egy roppant embertelen és gonosz tett lesz (erkölcstelen is, igen), de azt is hogyha nem teszi meg megölik őt is, majd megteszi helyette más, valószínűleg még több kegyetlenséggel.
"Ha nem teszem meg én, megteszi majd más" - ez az érvelés általában erőtlen igazolása valamilyen rossz cselekedetnek. Rossz cselekedeteinkért mindig felelősek vagyunk, tekintet nélkül arra, hogy mások így is, úgyis végrehajtották volna. Némelyek azt állítják, hogy bizonyos esetekben lehetetlen jól cselekedni. Akár lépünk, akár nem, abból csak rossz következhet, az erkölcstelenség elkerülhetetlen. Ilyen körülmények között a legkisebb rosszat célszerű választani. Ha így járunk el, akkor kimondhatjuk, hogy miközben Béla közlegény a leghelyesebben jár el, egyúttal rosszat is cselekszik. Ez a megoldás persze újabb probléma elé állít bennünket. Amennyiben Béla a tőle telhető legmegfelelőbb magatartást tanúsította, akkor milyen alapon hibáztatjuk vagy büntetjük azért, amit tett? Ha viszont nem méltányos, hogy hibáztassuk, vagy megbüntessük, akkor nyilván nem is tett rosszat. Egy cselekedet úgy is lehet rossz, hogy közben az elkövetője mégis bűntelen ? Amit megtett, az rossz volt, de az illető mégsem hibás azért, hogy megtette. Ez a logika megáll a lábán. De visszatükrözi-e a világ bonyolultságát, vagy csak kifacsart okoskodás, amivel igazolni akarjuk az igazolhatatlant ? Szerintem sok ember ül jelenleg is büntetést-végrehajtási intézetben azért, mert adott körülmények között a lehető legkevésbé rossz utat választotta. Tehát az erkölcs nem kifizetődő dolog, nem azért gyakorolja az ember, hogy a halála után jobb helyre kerüljön, vagy azért, hogy értékeljék a közösség tagjai. Szerintem inkább csak azért, hogy a tükörbe tudjon nézni. Ez a katonás példatörténet is Baggini könyvéből való egyébként.
Azt hiszem az erkölcstelenségnél csak az rosszabb (persze a rossz is csak értékrend és nézőpont kérdése) ha közben elhitetjük magunkkal, hogy nincs miért szégyenkeznünk, vagy azt állítjuk erkölcsös emberek vagyunk.

Saját magunk és a fajunk megítélése is csak azon múlik, hogy milyen az értékrendünk, és hogy ehhez az értékrendhez mennyire igazodunk. Az ember megítélése kapcsán sokszor felmerül a biológia. Sokan úgy vélik, hogy az ember azért kizsákmányoló (nem csak a természettel szemben, embertársaival szemben is), mert ilyen a természete és erre volt szüksége az életben maradáshoz, tehát már ott van a génjeiben is. A másik tábor - ha van ugyan - mondhatná, hogy az ember alkalmazkodik, ettől rugalmas és sikeres az evolúcióban, tehát csak azért erkölcstelen a modern ember, mert az erkölcsösség csökkentené a sikerességének esélyét. Vagyis csak mert ide született, közénk, és ha jól akarja játszani az élet nevű játékot, nem szabad morális megfontolások alapján megkímélnie másokat, és ezt vagy megtanulja és alkalmazkodik, vagy kiközösített lesz. Az alkalmazkodás kapcsán pedig rögtön beugrik a társadalmi norma, mint közös értékrendünk. Kérdés, hogy a valóban helyes (tudom, relatív) és egyén illetve társadalom számára is építő hatású értékrend szerinti élet elfogadott-e egyáltalán mai világunkban.
A modern ember viszonyát az erkölcshöz  (vagy mondjuk saját értékrendjéhez) úgy is fel lehet fogni, mint egy képmutatós, színész játékot. A baráti és családi körben, esetleg párkapcsolatban az érzelmek előtérbe helyezése valószínűleg pozitívum, egy igazi jó tulajdonság, míg a munka közben a gyengeség jele, a kérdés csak az, hogy valódi erkölcsnek számít-e az, amit csak akkor veszünk elő ha az számunkra kényelmes. Bár ez a fajta kettős játék meglátásom szerint - hosszútávon - biztosan az éntudat elvesztéséhez vezet. De azt is hozzá kell tegyem, hogy nem is nagyon láttam még olyan embert élőben akinek rendben lenne az éntudata és tudná valójában ki is ő, és mit is akar a saját életétől.

Persze lehet valaki egyenes és elvhű ember akkor is ha átgázol másokon a saját sikere érdekében, mert ezt diktálják az elvei. A sikeres emberek között szerintem nem találnánk egyet sem aki azt mondaná, hogy nem érdekelte, a többi ember, vagy az erkölcs, csak a siker. A történelmet a győztesek írják, így utólag azt mond amit akar arról, hogy hogyan lett sikeres, és nem mutatna jól az újságokban, hogy cápaként vadászta le annak idején a fölötte állókat. Persze a maffia és alvilág köreiben már biztos bőven találnánk olyat aki büszkén hangoztatja, hogy őt csak is a saját céljai irányították, és így maradt hű könyörtelen elveihez.
Alapvetően a mai ember viselkedéséből nekem úgy tűnik, hogy az értékrendnek minimálisan van szerepe a döntéseiben, és hiába is lenne értékrendjéhez hű , mondjuk erkölcsös, a társadalom olyan irányba halad ahol - ahogy Baggini is írta a közlegényes példában - nincsen jó döntés, maximum a hősi halál : a közlegény lelövi a lányt és öngyilkosságot követ el.

-s3r14L

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése